Huhh hát mit is mondhatnék... tényleg köszönöm Tesó! Majd meghálálom neked egy hasonló kis dologgal EZT :))Ez nagyon kedves volt tőled (LLL)
Új e-mailem érkezett. Persze ez nem volt olyan nagy csoda, naponta legalább tízet kaptam, ha nem többet. Fellépések, koncertek, kérések… blablabla… meg tudtak őrjíteni ezzel. Néha komolyan azt sem tudom, hol áll a fejem. Álmos voltam és nem figyeltem a levél szövegére… már majdnem töröltem, de szerencsére Orsi mindig jókor érkezik.
- Mit csinálsz, te vadbarom? – kérdezte felindulva és kikapta a kezemből az iPhone-omat.
Hát persze… Orsi és az ő különleges stílusa. Bármennyire is fel tud húzni, el kell ismernem, bírom a csajt.
- Mit csinálok? – érdeklődtem és kihasználva babaarcom jellegzetes vonásait, a lehető legelbűvölőbben néztem Orsira, aki csak megrázta szőke fejét és lemondóan sóhajtott.
- Épp egy koncertmeghívást akartál törölni – közölte és az újonnan érkezett e-mailre bökött.
- Mi?
Végigolvastam az e-mailt. Nyíregyházára hívtak minket – na, fasza, ott még sose jártam – ráadásul valami egyházinak tűnő iskolába… Rápislogtam Orsira, aki szélesen vigyorgott, majd visszanéztem az e-mailre, melynek hivatalos, formális szövegstílusa teljesen átlagos volt… Na oké, Krisztián – sürgettem magam gyorsabb gondolkodásra - Ki kell találnod valamit… mondanod kell valamit…
- Menjünk – böktem ki végül, Orsi pedig visszaadta az iPhone-omat.
- Megírom nekik, hogy elvállalod. Köszönöm, Krisztián! – lelkendezett és már ki is viharzott a szobából. Szerette, ha utaztunk, imádta a koncerteket és ha tehette volna, annyi fellépést iktatott volna az amúgyis szoros időrendembe, hogy talán aludni meg enni se lenne időm… na meg kedvem...
Délután visszatért, óriási mosollyal közölve az újabb híreket.
- Szeptember 19-én, szombaton megyünk. Az iskola médiafelelősével beszéltem. Hihetetlenül segítőkész nő, emellett még humora is van. Igazán vicces! Na, a lényeg… Családi napra vagyunk hivatalosak. Ez azt jelenti, hogy apa, anya, gyerekek… egyszóval sokan lesznek…
Nekem azonban hirtelen erős kétségeim támadtak.
- Orsi… ez… egy evangélikus iskola, nem?
- De. Miért?
- Bírni fogják? Mármint…
A lány hahotára fakadt.
- Krisztián, már miért ne bírnák? – kérdezte, közben felvonta egyik szemöldökét. - A diákságot szavaztatták arról, ki legyen a sztárvendég. Mondhatnám úgy is, hogy egyöntetű volt a döntés. A vezetőség tagjai tanulók kedvére akartak tenni, ők pedig rád voksoltak.
Mindig jólesett, ha efféléket kellett hallanom. Elmosolyodtam. Sok rajongóm lehet arrafelé, ha ennyien rám szavaztak…
- Dükiék is jönnek, ugye? – kérdeztem, mert úgy véltem, a hosszú utat nem lehet kibírni hülyéskedés nélkül.
- Persze, hogy jönnek – nevetett Orsi. – Ki nem hagynám őket!
*
Szeptember 19-e hajnalán autóba pattantunk, hogy meghódítsuk a Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium növendékeit – becsülendő, hogy egyáltalán megtanultam leírni ezt a rohadt hosszú nevet… na mindegy…
Az autóban a szokásos baromságok mentek: bömbölt a zene, énekeltünk (néha még Düki is rákezdett), Orsi filmezett, azt mondta, felrakja YouTube-ra, hadd röhögjön a nép.
Rohadt hosszú útnak néztünk elébe. Reggeli, ebéd a kocsiban – bár Orsi biztosított, hogy lesz kaja. Ez a téma nagyon érdekelt, így faggatni kezdtem a lányt.
- Hogyhogy lesz kaja? Mi is kapunk?
- Mondtam, hogy családi nap. A szülők főznek, a diákok versenyeznek… Jól hangzik, nem?
Így belegondolva tényleg frankón hangzott az egész. Már a fülemben hallottam a csajok sikoltozását…
Sok-sok órányi autózás után egy keskeny utcába értünk. Macskaköves utca volt, azokat pedig nagyon utáltam. Mindig attól féltem, hogy elharapom a nyelvem. Szerencsére nem történt baj, a nyelvem is egyben maradt, mikor leparkoltunk egy ronda, sárga épület előtt. A hátsó kapu felől vidám zsivaj hallatszott, s pompás illatok szálltak a levegőben. Megnyaltam a szám szélét… A fenébe, kezdtem nagyon éhes lenni…
Fél egy körül járt az idő. A nap erősen tűzött, én pedig sajnáltam, hogy a fellépésre még bőrdzsekit is hoztam, pedig mennyivel kényelmesebb lett volna lenyomni a bulit a rajtam lévő fehér pólóban meg a kedvenc baseballsapkámban.
A keskeny bejárati ajtón egy kövérkés nő lépkedett felénk. Szőke volt és rózsaszín cuccban feszített, bár összességében csinosnak lehetett mondani, de talán csak azért, mert tökéletes volt a smink az arcán.
- Jónapot! – köszönt kedvesen és kezet rázott velem. – Kecskemétiné Szilvási Zsuzsa vagyok, a Kossuth Lajos Gimnázium médiafelelőse és egyik magyartanára. Köszönöm, hogy elfogadta a meghívást.
- Én köszönöm, hogy eljöhettem – udvariaskodtam. Ezzel a gesztussal még a mellettem álló Orsit is megleptem, így gyorsan magyarázatba fogtam: - Sosem jártam még erre. Örülök, hogy megismerhetem a környéket és… egyébként is, itt sok a fiatal…
- Az már igaz! – helyeselt a nő és elmosolyodott, amitől bájos lett az arca. – Szeretne átöltözni? Látom, van magánál váltóruha.
- Óh, igen, igen… ha megoldható lenne. Köszönöm.
A nő biccentett és bevezetett az épületbe. Keskeny folyosó fogadott. A falakon régi tablók, oldalt pedig üveges tárolószekrények növelték az iskola ódivatú hangulatát. Összességében egyébként barátságosan festett, csak nem tudom… számomra túl idegen volt …
Az előttem lépkedő rózsaszín-nő – ahogy magamban elneveztem – a hetes számú terem elé ért és kitárta előttem az ajtót.
- Itt senki nem fogja zavarni. Félóra múlva kezdenénk, ha önnek is megfelel.
- Természetesen – bólintottam és beléptem a helyiségbe. Átlagos osztályterem volt, eltekintve, hogy műanyag, fehér tábla volt a hagyományos zöld helyett és elég nagy tisztaság uralkodott a helyiségben. Az egyik asztalon ásványvizes flakonokat és teasüteményeket pillantottam meg. Mivel elég szomjas voltam, felhajtottam fél liter vizet, meg elfogyasztottam néhány süteményt, ezután pedig átöltöztem. Mint már említettem, nagyon meleg volt, én mégis összehúztam magamon a bőrdzsekit – hiába, a stílusra mindig és mindenkor adni kell!
Orsi belőtte a sérómat, majd árgus szemekkel fürkészte Andrist és Dükit, végül úgy döntött, mindenki megfelelően néz ki. Értesítette a rózsaszín-nőt, hogy készen állunk, majd előttünk sietett ki a folyosóra. Gondolkodtam, mi és hogy lesz pontosan, de nem volt időm mérlegelni. Kiértünk az udvarra, ahol sátrak tömkelege fogadott minket. Minden sátor tetején számjelzés állt. Nem tudtam, mit jelent például az 5/11, vagy a 6/7, de nem kérdeztem rá, mert még a legkisebb feltűnést is igyekeztem elkerülni. A sátraknak köszönhetően sikerült beleolvadnom a környezetbe, így a nagyban kajáló diákok nem vettek észre.
Azonban, mikor a színpad közelébe értem, már hallottam, hogy kiszúrtak páran, néhányan már kiáltozták is:
- SP! SP! SP!
Orsi felugrott a színpadra és buzdító szavakkal közelebb csábította a diáksereget. Mit ne mondjak, szép számban voltak jelen. Örültem és magabiztosabbá váltam, miközben végigfuttattam a tekintetem a tömegen. Felhangzott a jól ismert intro, én pedig lassan elindultam a színpad felé.
…
Hé, SP, mi van már?
Mindenki kiabál, hogy SP,
Hé, hééé, SP!
Hé, SP, mi van már?
Mindenki kiabál, hogy SP,
Hé, hééé, SP!
…
Felléptem a színpadra. Orkánszerű sikítás fogadott.
- SP! SP! SP! SP!
- Hello, lányok!
- SP! SP! SP! SP!
Tényleg iszonyatosan meleg volt, mégis belekezdtünk a buliba. A tömegből csak úgy szakadtak az ordítások – őszintén szólva, nem is hittem, hogy ennyire bírják a kiképzést.
…
Állj meg, fordulj vissza
Szánj rám egy percet, a tegnapból csináljunk jelent
Kinek szólsz, ha lépsz?
Miért nézel így rám?
Kinek szólsz?
Miért nézel így rám?
…
- Fantasztikusak vagytok – mondtam, újabb üvöltőrohamra késztetve a tömeget. – Mivel nem tudtam, mennyire vagytok jártasak a zenémben, Justin Timberlake-et is hoztam nektek. What goes around… Mehet?
Azt hiszem, a tömegnek ekkorra már teljesen mindegy volt, mit éneklek. Teljes volt az extázis. Néztem az arcokat, az embereket. Mivel a színpadot három oldalról is körülállták, nagyon oda kellett figyelnem, hogy mindenhova nézzek, nehogy az egyik térfél csak hátulról tudjon fényképezni, mert azért biztos megkaptam volna a magamét a szervezőktől.
Úgy gondoltam, nesze neked fellépés, adjuk meg a módját, így az egyik még nem publikus új dalomat, a Ne add fel-t is előadtuk. A szöveget ugyan senki nem ismerte, a végére a refrénnél mégis mindenki belejött az éneklésbe. Olyan… hogy is mondják… szívmelengető volt.
A Kép maradsz című szám előtt bravúros dolgot műveltem, ugyanis elkértem egy csaj telefonját, amit az egész dal alatt magamnál tartottam és szórakozottan fotózgattam vele a tömeget – bár hozzá kell tenni, nagyon bénáztam az elején, mert képtelen voltam eltalálni, melyik a kamerafunkció azon az érintőképernyős szaron…
...
Kép, egy kép maradsz!
Diktál a szíved, nem tudod minek, s miért maradsz?
…
A szám után pihenésképp szóltam néhány szót, mielőtt az újabb dalra tértem volna.
- Na, most mit énekeljünk… Elfogytak a dalok
A tömeg válasz helyett sikoltott.
- Na jó – próbálkoztam és gondolkodó arcot vágtam. Tudtam, mit fogok ellőni. – Van egy kedves barátom, kollegám, szakmatársam… Biztosan mindannyian ismeritek Markot.
A tömeg meglehetősen unottan óhzott, én pedig majdnem elröhögtem magam.
- Ne mááár – nyafogtam színészkedve. – Esküszöm, én szeretem a dalait. Biztosan ismeritek…
…
Ments meg szerelem, vagy belehalok,
Menekülni minek, hisz úgy sem tudok.
Vagy szólj, ha ezt odafent megírták,
Mert tegnap óta nekem rajta kívül megszűnt a világ.
…
Mondhatnám, ahhoz képest, hogy nem akartak Markot énekelni, egész jól ment nekik. Elégedetten vigyorogtam, majd miután újra elénekeltem a Kép maradsz című dalt, rajongók sikoltozása közepedte távoztam a színpadról. A tömeg egyszerre felém indult, azonban a rózsaszín-nő komoly leszidásban részesítette az elöl haladókat, így biztonságban vissza tudtam jutni az épületbe. A diákság persze követett, de mire ők a folyosóra értek, én már a hetes teremben öltözködtem. Úgy éreztem, megsülök a bőrcuccban, így szinte felüdülés volt, mikor visszavehettem a fehér pólót meg a szürke baseballsapkát. Kintről behallatszott a tömeg „SP! SP! SP!” skandálása, valamint a rózsaszín-nő helytelenítő ordibálása.
- Nyugodjanak már le! SP mindenkinek mindent alá fog írni, de ha nem maradnak csendben, nem lesz autogramosztás!
A tömeg néhány másodpercig hallgatott, majd ismét ordításban tört ki. A nő próbálta őket nyugtatni, de nem járt sikerrel. Vicces volt…
- Menjenek ki az udvarra! – utasította a diákságot, s hallottam a zajongó lépteket, ahogy a diákok utat törnek maguknak az udvar felé. Mikor a folyosóra léptem, már senki nem lézengett arrafelé, csak egy szőkésbarna hajú kislány. Hegykén elém lépett és tökéletesen utánozva az egyik baromkodós megszólalásomat, vidáman kérdezte:
- Mész klipppppettttt forgatni?
- Óh, hagyjál már – vigyorodtam el és hagytam, hogy a kislány velem együtt lépjen ki a napfényben fürdő udvarra.
A dedikálás egy fehér sátorban kezdődött. A diákok csak jöttek és jöttek és jöttek… Sokszor hallottam olyan megszólalásokat is, melyek igazán megleptek.
- Menj már arrébb, te nem is szereted!
- Azért még lehet aláírásom, nem?
Meg se gondolná az ember, de hatalmas, tizenéves fiúk is előrefurakodtak egy-egy aláírásért vagy fotóért. Meglepve pislogtam, de aláírtam mindent és fotózkodtam bárkivel. Körülbelül már kettő felé járt az idő és úgy éreztem, mindjárt elájulok ebben a fülledt hőségben. A tömeg szerencsére fogyott, de még mindig rengetegen voltak. Halkan megjegyeztem a mellettem álló biztonságiőrnek, hogy ki kéne mennem a sátorból, mikor egy lány óvatosan megszólította az őrt:
- Elnézést… én talán segítséget fogok kérni…
A biztonságiőr egyből levette, amit én nem, és így felelt a lánynak:
- Persze, segítünk.
A lány türelmesen visszahúzódott és megvárta a sorát. Mellette egy másik – hozzá teljesen hasonló lány állt, bár ő magasabb volt a farmerdzsekisnél. Furán vigyorgott és felém tolta a papírját, én pedig szó nélkül aláírtam.
Végül a szervezők hagyták, hogy kimenjek a sátorból, de az udvaron is tovább folytatódott a fotózás és az autogramosztás. Azt hittem… komolyan azt hittem, sosem lesz vége!
Már úgy terveztük, mindjárt indulunk, mikor a biztonságiőr észrevette a farmerdzsekis lányt és megragadta a kezét. A lány arca piros volt a melegtől, de látszott rajta, hogy örül, hogy végre ő következik. Ügyetlenül mozgott és azt hiszem, megértettem, miért. Furán beesett volt a szeme – nem láthatott jól. Gyors mozdulattal a mögötte álló lány kezébe lökte a telefont és hagyta, hogy beállítsuk a képhez. A magasabbik lány, aki a derekán ugyanolyan csíkos felsőt viselt, mint a mellettem álló, hamar elkészítette a képet. Némi késztetést éreztem, hogy meglessem, mennyire lett jó a fotó, de nem volt már időm rá. A farmerdzsekis lány megköszönte a képet, majd kézen fogta a magasabbik lányt, aki sokáig nézett engem… Olyan… nem is tudom, milyen volt a nézése. Mintha azt láttam volna rajta, hogy „nem vagy te különb másoknál… te is csak átlagos vagy”. Borzasztóan fel tudott bosszantani ezzel a nézéssel. Ahogy elhaladtam mellette, átgondoltam az eddigi sikereimet. Nemsokára megjelenik a Special album, a zsebemben van két Comet gömb, 2007 legjobb rapperének választottak, ez a nézés mégis össze tudott törni mindent. Tényleg nem éreztem magam többnek másoknál.
Hazafelé az autóban új szöveg után kutatott az agyam. Nem pihenhettem. A kékeszöld gyermeki szemek ott fénylettek előttem gúnyosan, semmitmondóan… Talán már én képzeltem többet az egészbe. Egy rajongó volt, láttam rajta, mégis… meg tudta mutatni, hogy nem vagyok több másoknál…
Mikor órákkal később becsapódott mögöttem a budapesti kis lakás ajtaja, a lakótársam, Fluor Tomi vigyorogva köszöntött.
- Na, csáááá. Milyen volt, haver?
- Fantasztikus – dőltem le a konyhaszékre. – Van itthon kaja?
- Talán akad – felelt Fluor és csodák csodájára elém rakott egy fél pizzát. – Neked hagytam, tesó.
- Köszi – vigyorogtam és befaltam a kaját.
- Na mesélj. Voltak rajongók, mi?
Fluor néha tudott nagyon kíváncsi lenni – főleg a koncertek érdekelték különösen. Nagyjából elmondtam neki mindent, de a fura, gyermeki nézésű lányról hallgattam. Miután befejeztem a beszámolót, a szobámba vonultam. Justin Timberlake szólt a gépről, én pedig néhány sort írtam egy papírra:
…
Tudom, te más vagy – nem az átlag.
De én nem látlak másnak, hiába vártad…
…
Hey, SP, ez az! Nem látott másnak, hiába vártad!
