jippijájéééé XD

huhh hát hellószija ^^ bejelentem hogy van életem (megint XD) ami jó dolog és aminek nem csak én örülök :P ugye heni és társai bt? XD
sok közlendőm nem akad. unalmas az éltem... most lehet sírni :D szerda szerda szerda szugerálom magamban :D miért is? azért, mert akkor lesz a tablófotózás ^^ jepp most lehet ugrándozni XD reggel 7re azaz 7re megyek fodrászhoz.... nincs az a bomba ami fel tudna engem kelteni 7 előtt... na m1. a szép hajért korán kell kelni....
ha minden igaz fel fognak venni a kossuthba (ha nem, felmegyek és reklamálok XD) úgyhogy ez megért egy tapsot :)) 
lehet, hogy ma még fogok írni, ha unatkozni fogok..

egy kicsit megkésve ugyan, de köszönöm :))) (L)

Huhh hát mit is mondhatnék... tényleg köszönöm Tesó! Majd meghálálom neked egy hasonló kis dologgal EZT :))Ez nagyon kedves volt tőled (LLL)


Új e-mailem érkezett. Persze ez nem volt olyan nagy csoda, naponta legalább tízet kaptam, ha nem többet. Fellépések, koncertek, kérések… blablabla… meg tudtak őrjíteni ezzel. Néha komolyan azt sem tudom, hol áll a fejem. Álmos voltam és nem figyeltem a levél szövegére… már majdnem töröltem, de szerencsére Orsi mindig jókor érkezik.
- Mit csinálsz, te vadbarom? – kérdezte felindulva és kikapta a kezemből az iPhone-omat.
Hát persze… Orsi és az ő különleges stílusa. Bármennyire is fel tud húzni, el kell ismernem, bírom a csajt.
- Mit csinálok? – érdeklődtem és kihasználva babaarcom jellegzetes vonásait, a lehető legelbűvölőbben néztem Orsira, aki csak megrázta szőke fejét és lemondóan sóhajtott.
- Épp egy koncertmeghívást akartál törölni – közölte és az újonnan érkezett e-mailre bökött.
- Mi?
Végigolvastam az e-mailt. Nyíregyházára hívtak minket – na, fasza, ott még sose jártam – ráadásul valami egyházinak tűnő iskolába… Rápislogtam Orsira, aki szélesen vigyorgott, majd visszanéztem az e-mailre, melynek hivatalos, formális szövegstílusa teljesen átlagos volt… Na oké, Krisztián – sürgettem magam gyorsabb gondolkodásra - Ki kell találnod valamit… mondanod kell valamit…
- Menjünk – böktem ki végül, Orsi pedig visszaadta az iPhone-omat.
- Megírom nekik, hogy elvállalod. Köszönöm, Krisztián! – lelkendezett és már ki is viharzott a szobából. Szerette, ha utaztunk, imádta a koncerteket és ha tehette volna, annyi fellépést iktatott volna az amúgyis szoros időrendembe, hogy talán aludni meg enni se lenne időm… na meg kedvem...
Délután visszatért, óriási mosollyal közölve az újabb híreket.
- Szeptember 19-én, szombaton megyünk. Az iskola médiafelelősével beszéltem. Hihetetlenül segítőkész nő, emellett még humora is van. Igazán vicces! Na, a lényeg… Családi napra vagyunk hivatalosak. Ez azt jelenti, hogy apa, anya, gyerekek… egyszóval sokan lesznek…
Nekem azonban hirtelen erős kétségeim támadtak.
- Orsi… ez… egy evangélikus iskola, nem?
- De. Miért?
- Bírni fogják? Mármint…
A lány hahotára fakadt.
- Krisztián, már miért ne bírnák? – kérdezte, közben felvonta egyik szemöldökét. - A diákságot szavaztatták arról, ki legyen a sztárvendég. Mondhatnám úgy is, hogy egyöntetű volt a döntés. A vezetőség tagjai tanulók kedvére akartak tenni, ők pedig rád voksoltak.
Mindig jólesett, ha efféléket kellett hallanom. Elmosolyodtam. Sok rajongóm lehet arrafelé, ha ennyien rám szavaztak…
- Dükiék is jönnek, ugye? – kérdeztem, mert úgy véltem, a hosszú utat nem lehet kibírni hülyéskedés nélkül.
- Persze, hogy jönnek – nevetett Orsi. – Ki nem hagynám őket!
*
Szeptember 19-e hajnalán autóba pattantunk, hogy meghódítsuk a Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium növendékeit – becsülendő, hogy egyáltalán megtanultam leírni ezt a rohadt hosszú nevet… na mindegy…
Az autóban a szokásos baromságok mentek: bömbölt a zene, énekeltünk (néha még Düki is rákezdett), Orsi filmezett, azt mondta, felrakja YouTube-ra, hadd röhögjön a nép.
Rohadt hosszú útnak néztünk elébe. Reggeli, ebéd a kocsiban – bár Orsi biztosított, hogy lesz kaja. Ez a téma nagyon érdekelt, így faggatni kezdtem a lányt.
- Hogyhogy lesz kaja? Mi is kapunk?
- Mondtam, hogy családi nap. A szülők főznek, a diákok versenyeznek… Jól hangzik, nem?
Így belegondolva tényleg frankón hangzott az egész. Már a fülemben hallottam a csajok sikoltozását…
Sok-sok órányi autózás után egy keskeny utcába értünk. Macskaköves utca volt, azokat pedig nagyon utáltam. Mindig attól féltem, hogy elharapom a nyelvem. Szerencsére nem történt baj, a nyelvem is egyben maradt, mikor leparkoltunk egy ronda, sárga épület előtt. A hátsó kapu felől vidám zsivaj hallatszott, s pompás illatok szálltak a levegőben. Megnyaltam a szám szélét… A fenébe, kezdtem nagyon éhes lenni…
Fél egy körül járt az idő. A nap erősen tűzött, én pedig sajnáltam, hogy a fellépésre még bőrdzsekit is hoztam, pedig mennyivel kényelmesebb lett volna lenyomni a bulit a rajtam lévő fehér pólóban meg a kedvenc baseballsapkámban.
A keskeny bejárati ajtón egy kövérkés nő lépkedett felénk. Szőke volt és rózsaszín cuccban feszített, bár összességében csinosnak lehetett mondani, de talán csak azért, mert tökéletes volt a smink az arcán.
- Jónapot! – köszönt kedvesen és kezet rázott velem. – Kecskemétiné Szilvási Zsuzsa vagyok, a Kossuth Lajos Gimnázium médiafelelőse és egyik magyartanára. Köszönöm, hogy elfogadta a meghívást.
- Én köszönöm, hogy eljöhettem – udvariaskodtam. Ezzel a gesztussal még a mellettem álló Orsit is megleptem, így gyorsan magyarázatba fogtam: - Sosem jártam még erre. Örülök, hogy megismerhetem a környéket és… egyébként is, itt sok a fiatal…
- Az már igaz! – helyeselt a nő és elmosolyodott, amitől bájos lett az arca. – Szeretne átöltözni? Látom, van magánál váltóruha.
- Óh, igen, igen… ha megoldható lenne. Köszönöm.
A nő biccentett és bevezetett az épületbe. Keskeny folyosó fogadott. A falakon régi tablók, oldalt pedig üveges tárolószekrények növelték az iskola ódivatú hangulatát. Összességében egyébként barátságosan festett, csak nem tudom… számomra túl idegen volt …
Az előttem lépkedő rózsaszín-nő – ahogy magamban elneveztem – a hetes számú terem elé ért és kitárta előttem az ajtót.
- Itt senki nem fogja zavarni. Félóra múlva kezdenénk, ha önnek is megfelel.
- Természetesen – bólintottam és beléptem a helyiségbe. Átlagos osztályterem volt, eltekintve, hogy műanyag, fehér tábla volt a hagyományos zöld helyett és elég nagy tisztaság uralkodott a helyiségben. Az egyik asztalon ásványvizes flakonokat és teasüteményeket pillantottam meg. Mivel elég szomjas voltam, felhajtottam fél liter vizet, meg elfogyasztottam néhány süteményt, ezután pedig átöltöztem. Mint már említettem, nagyon meleg volt, én mégis összehúztam magamon a bőrdzsekit – hiába, a stílusra mindig és mindenkor adni kell!
Orsi belőtte a sérómat, majd árgus szemekkel fürkészte Andrist és Dükit, végül úgy döntött, mindenki megfelelően néz ki. Értesítette a rózsaszín-nőt, hogy készen állunk, majd előttünk sietett ki a folyosóra. Gondolkodtam, mi és hogy lesz pontosan, de nem volt időm mérlegelni. Kiértünk az udvarra, ahol sátrak tömkelege fogadott minket. Minden sátor tetején számjelzés állt. Nem tudtam, mit jelent például az 5/11, vagy a 6/7, de nem kérdeztem rá, mert még a legkisebb feltűnést is igyekeztem elkerülni. A sátraknak köszönhetően sikerült beleolvadnom a környezetbe, így a nagyban kajáló diákok nem vettek észre.
Azonban, mikor a színpad közelébe értem, már hallottam, hogy kiszúrtak páran, néhányan már kiáltozták is:
- SP! SP! SP!
Orsi felugrott a színpadra és buzdító szavakkal közelebb csábította a diáksereget. Mit ne mondjak, szép számban voltak jelen. Örültem és magabiztosabbá váltam, miközben végigfuttattam a tekintetem a tömegen. Felhangzott a jól ismert intro, én pedig lassan elindultam a színpad felé.
…
Hé, SP, mi van már?
Mindenki kiabál, hogy SP,
Hé, hééé, SP!
Hé, SP, mi van már?
Mindenki kiabál, hogy SP,
Hé, hééé, SP!
…
Felléptem a színpadra. Orkánszerű sikítás fogadott.
- SP! SP! SP! SP!
- Hello, lányok!
- SP! SP! SP! SP!
Tényleg iszonyatosan meleg volt, mégis belekezdtünk a buliba. A tömegből csak úgy szakadtak az ordítások – őszintén szólva, nem is hittem, hogy ennyire bírják a kiképzést.
…
Állj meg, fordulj vissza
Szánj rám egy percet, a tegnapból csináljunk jelent
Kinek szólsz, ha lépsz?
Miért nézel így rám?
Kinek szólsz?
Miért nézel így rám?
…
- Fantasztikusak vagytok – mondtam, újabb üvöltőrohamra késztetve a tömeget. – Mivel nem tudtam, mennyire vagytok jártasak a zenémben, Justin Timberlake-et is hoztam nektek. What goes around… Mehet?
Azt hiszem, a tömegnek ekkorra már teljesen mindegy volt, mit éneklek. Teljes volt az extázis. Néztem az arcokat, az embereket. Mivel a színpadot három oldalról is körülállták, nagyon oda kellett figyelnem, hogy mindenhova nézzek, nehogy az egyik térfél csak hátulról tudjon fényképezni, mert azért biztos megkaptam volna a magamét a szervezőktől.
Úgy gondoltam, nesze neked fellépés, adjuk meg a módját, így az egyik még nem publikus új dalomat, a Ne add fel-t is előadtuk. A szöveget ugyan senki nem ismerte, a végére a refrénnél mégis mindenki belejött az éneklésbe. Olyan… hogy is mondják… szívmelengető volt.
A Kép maradsz című szám előtt bravúros dolgot műveltem, ugyanis elkértem egy csaj telefonját, amit az egész dal alatt magamnál tartottam és szórakozottan fotózgattam vele a tömeget – bár hozzá kell tenni, nagyon bénáztam az elején, mert képtelen voltam eltalálni, melyik a kamerafunkció azon az érintőképernyős szaron…
...
Kép, egy kép maradsz!
Diktál a szíved, nem tudod minek, s miért maradsz?
…
A szám után pihenésképp szóltam néhány szót, mielőtt az újabb dalra tértem volna.
- Na, most mit énekeljünk… Elfogytak a dalok
A tömeg válasz helyett sikoltott.
- Na jó – próbálkoztam és gondolkodó arcot vágtam. Tudtam, mit fogok ellőni. – Van egy kedves barátom, kollegám, szakmatársam… Biztosan mindannyian ismeritek Markot.
A tömeg meglehetősen unottan óhzott, én pedig majdnem elröhögtem magam.
- Ne mááár – nyafogtam színészkedve. – Esküszöm, én szeretem a dalait. Biztosan ismeritek…
…
Ments meg szerelem, vagy belehalok,
Menekülni minek, hisz úgy sem tudok.
Vagy szólj, ha ezt odafent megírták,
Mert tegnap óta nekem rajta kívül megszűnt a világ.
…
Mondhatnám, ahhoz képest, hogy nem akartak Markot énekelni, egész jól ment nekik. Elégedetten vigyorogtam, majd miután újra elénekeltem a Kép maradsz című dalt, rajongók sikoltozása közepedte távoztam a színpadról. A tömeg egyszerre felém indult, azonban a rózsaszín-nő komoly leszidásban részesítette az elöl haladókat, így biztonságban vissza tudtam jutni az épületbe. A diákság persze követett, de mire ők a folyosóra értek, én már a hetes teremben öltözködtem. Úgy éreztem, megsülök a bőrcuccban, így szinte felüdülés volt, mikor visszavehettem a fehér pólót meg a szürke baseballsapkát. Kintről behallatszott a tömeg „SP! SP! SP!” skandálása, valamint a rózsaszín-nő helytelenítő ordibálása.
- Nyugodjanak már le! SP mindenkinek mindent alá fog írni, de ha nem maradnak csendben, nem lesz autogramosztás!
A tömeg néhány másodpercig hallgatott, majd ismét ordításban tört ki. A nő próbálta őket nyugtatni, de nem járt sikerrel. Vicces volt…
- Menjenek ki az udvarra! – utasította a diákságot, s hallottam a zajongó lépteket, ahogy a diákok utat törnek maguknak az udvar felé. Mikor a folyosóra léptem, már senki nem lézengett arrafelé, csak egy szőkésbarna hajú kislány. Hegykén elém lépett és tökéletesen utánozva az egyik baromkodós megszólalásomat, vidáman kérdezte:
- Mész klipppppettttt forgatni?
- Óh, hagyjál már – vigyorodtam el és hagytam, hogy a kislány velem együtt lépjen ki a napfényben fürdő udvarra.
A dedikálás egy fehér sátorban kezdődött. A diákok csak jöttek és jöttek és jöttek… Sokszor hallottam olyan megszólalásokat is, melyek igazán megleptek.
- Menj már arrébb, te nem is szereted!
- Azért még lehet aláírásom, nem?
Meg se gondolná az ember, de hatalmas, tizenéves fiúk is előrefurakodtak egy-egy aláírásért vagy fotóért. Meglepve pislogtam, de aláírtam mindent és fotózkodtam bárkivel. Körülbelül már kettő felé járt az idő és úgy éreztem, mindjárt elájulok ebben a fülledt hőségben. A tömeg szerencsére fogyott, de még mindig rengetegen voltak. Halkan megjegyeztem a mellettem álló biztonságiőrnek, hogy ki kéne mennem a sátorból, mikor egy lány óvatosan megszólította az őrt:
- Elnézést… én talán segítséget fogok kérni…
A biztonságiőr egyből levette, amit én nem, és így felelt a lánynak:
- Persze, segítünk.
A lány türelmesen visszahúzódott és megvárta a sorát. Mellette egy másik – hozzá teljesen hasonló lány állt, bár ő magasabb volt a farmerdzsekisnél. Furán vigyorgott és felém tolta a papírját, én pedig szó nélkül aláírtam.
Végül a szervezők hagyták, hogy kimenjek a sátorból, de az udvaron is tovább folytatódott a fotózás és az autogramosztás. Azt hittem… komolyan azt hittem, sosem lesz vége!
Már úgy terveztük, mindjárt indulunk, mikor a biztonságiőr észrevette a farmerdzsekis lányt és megragadta a kezét. A lány arca piros volt a melegtől, de látszott rajta, hogy örül, hogy végre ő következik. Ügyetlenül mozgott és azt hiszem, megértettem, miért. Furán beesett volt a szeme – nem láthatott jól. Gyors mozdulattal a mögötte álló lány kezébe lökte a telefont és hagyta, hogy beállítsuk a képhez. A magasabbik lány, aki a derekán ugyanolyan csíkos felsőt viselt, mint a mellettem álló, hamar elkészítette a képet. Némi késztetést éreztem, hogy meglessem, mennyire lett jó a fotó, de nem volt már időm rá. A farmerdzsekis lány megköszönte a képet, majd kézen fogta a magasabbik lányt, aki sokáig nézett engem… Olyan… nem is tudom, milyen volt a nézése. Mintha azt láttam volna rajta, hogy „nem vagy te különb másoknál… te is csak átlagos vagy”. Borzasztóan fel tudott bosszantani ezzel a nézéssel. Ahogy elhaladtam mellette, átgondoltam az eddigi sikereimet. Nemsokára megjelenik a Special album, a zsebemben van két Comet gömb, 2007 legjobb rapperének választottak, ez a nézés mégis össze tudott törni mindent. Tényleg nem éreztem magam többnek másoknál.
Hazafelé az autóban új szöveg után kutatott az agyam. Nem pihenhettem. A kékeszöld gyermeki szemek ott fénylettek előttem gúnyosan, semmitmondóan… Talán már én képzeltem többet az egészbe. Egy rajongó volt, láttam rajta, mégis… meg tudta mutatni, hogy nem vagyok több másoknál…
Mikor órákkal később becsapódott mögöttem a budapesti kis lakás ajtaja, a lakótársam, Fluor Tomi vigyorogva köszöntött.
- Na, csáááá. Milyen volt, haver?
- Fantasztikus – dőltem le a konyhaszékre. – Van itthon kaja?
- Talán akad – felelt Fluor és csodák csodájára elém rakott egy fél pizzát. – Neked hagytam, tesó.
- Köszi – vigyorogtam és befaltam a kaját.
- Na mesélj. Voltak rajongók, mi?
Fluor néha tudott nagyon kíváncsi lenni – főleg a koncertek érdekelték különösen. Nagyjából elmondtam neki mindent, de a fura, gyermeki nézésű lányról hallgattam. Miután befejeztem a beszámolót, a szobámba vonultam. Justin Timberlake szólt a gépről, én pedig néhány sort írtam egy papírra:
…
Tudom, te más vagy – nem az átlag.
De én nem látlak másnak, hiába vártad…
…
Hey, SP, ez az! Nem látott másnak, hiába vártad!

interjúúú XDD

Na készítettem egy INTERJÚú-t a nővéremmel, aki már 3 azaz HÁROM könyvet írt *-* ezzel ő lett a hazai példaképam XDD (ha olvasod akk el ne szállj magadtól!)
Ahooz képest, hogy még fogalmazni is alig tudok, egész jó kérdéssort állítottam össze :D talán segítségemül szolgált, hogy több mint 1 évtizede ismerem az INTERJÚ alanyomat/aranyomat :DD
Ja a könyveket megtekinthetitek a különböző linkeken, amit kiraktam annó a blog oldalára!

„Ha a saját világod nem hagy álmodni, keress egy olyat, ahol tudsz” – olvashatjuk egy sikertörténet legvégén.

Hihetetlen, mennyi fantázia szorul egyetlen emberbe. Ezt az embert most mindenről kifaggathatjuk. Miként élte meg azt, hogy három könyvet írt, milyen gondolatok röppentek fel a fejében egy-egy fejezet megírásakor.

AR: Mi ösztönözte azt, hogy megírd a legelső BILLANGÓ-t?A: Nem volt különösebb oka. Rengeteg Tokio Hotel-rajongói történetet olvastam, s volt egy pár, mely nagyon megtetszett. Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy egyszer én magam is írok egyet, de soha nem éreztem elég bátorságot hozzá. A legelső próbálkozásaimat meg sem tartottam. 2009 szeptemberében az egyik barátnőm, Linda érdekes történetet mutatott nekem. Igaz, az egyáltalán nem kapcsolódott a későbbi történetem témájához, azaz a Tokio Hotelhez, mégis jó kezdőlökést jelentett számomra. Rájöttem, hogy meg kell próbálnom maradandót alkotni.
AR: Ezek szerint hatalmas Tokio Hotel rajongó vagy. Ez nem meglepő, hiszen a könyveidet is erre a témára építetted. Volt valami különös indok, vagy ráhatás, hogy a banda életét vedd alapul?A: Természetesen volt. Kezdő történetíró koromban nem sejtettem, hogy képes vagyok saját karaktereket, élethelyzeteket kreálni. A Tokio Hotelről elég sokat tudok, sőt, rendelkezem némi háttérinformációval az életükkel kapcsolatban is. Ezért döntöttem úgy, hogy őket veszem alapul és rájuk építem a történeteket. A nyilvánosságra bocsátott adatok arra szolgáltak, hogy hihetővé tegyék a cselekményt, a saját magam által kitalált élethelyzeteket pedig egyszerűen beilleszthettem a valóságos információk közé.
AR: Az biztos, hogy igazán élethű karaktereket hoztál létre. Van, vagyis volt olyan szereplő, aki közel állt hozzád? Mármint akit olyan tulajdonságokkal ruháztál fel, hogy be tudja lopni magát az olvasók szívébe?A: Igen, azt hiszem, Mike Müller pont egy ilyen karakter. Rá mindig úgy hivatkozom, hogy „az eltúlzott szereplő”. Egyetlen rossz tulajdonsága sincs. Segítőkész, nagyon tud szeretni, azonnal ugrik, ha hívják, sőt, akár a halált is vállalja azért, hogy megmentsen valakit, aki igazán fontos számára. Egyértelmű, hogy a valóságban nincs, vagy csak nagyon nagyon kevés ilyen ember él. Ő az a fajta valódi meseszerű hős.
AR: Ha minden igaz, az első két rész nem várt sikert hozott számodra. Kaptál visszajelzéseket olyanoktól, akiket nem is ismertél?A: Az igazság az, hogy az első rész csak számomra ért el nemvárt sikert. A publikálással egészen addig vártam, míg elkészült a második könyv fele, így egyszerre tettem fel őket az internetre. Az első részhez nem kaptam megjegyzéseket, s őszintén bevallva, nagyon el is keseredtem, mert úgy gondoltam, felesleges volt napokat áldozni a részek feltöltésére, ha senki sem olvassa a barátaimon kívül. A második és a harmadik rész már sikeresebbnek bizonyult. Sok olyan olvasómtól kaptam visszajelzéseket, akiket nem ismerek, mégis meg merték írni a véleményüket. Nagyon jólesett, mikor olvashattam a kommentjeiket, mert ezek biztosítottak arról, hogy valamit nagyon jól csinálok. Tudom, hogy a barátaim is mindig őszintén elmondták a véleményüket, de mégis másképp hat ugyanaz a vélemény egy vadidegentől, mint az ismerőseimtől.
AR: Bevallom őszintén, én mind a három könyvet olvastam. Voltak olyan érzelem dús és feszültséggel töltött fejezetek, ahol még én is azt éreztem, hogy mindjárt elsírom magam. Ezek az akkori érzelmi állapotod, vagy a szituáció miatt lettek olyanok, amilyenek?A: Ez attól függ. A megrázó, főleg temetési jelenetek azért lettek olyanok, mert úgy kívánta a történet. Ezeknek a megírásánál nem éreztem különösebben semmit, csak miután visszaolvastam őket. Akkor nagyon elszomorodtam, mert mikor olvastam, nem úgy éreztem, hogy mindezt én írtam, hanem úgy tűnt, csak egy könyvet olvasok, melyben sajnálom a főszereplőt. A feszültséggel teli fejezetek megírása általában éjszaka történt, ezzel magyarázható a túlfűtöttség, hiszen az ember agya – legalábbis az enyém – teljesen másképp működik éjjel, mint nappal.
AR: Biztos mindenki arról kérdezget, hogy mivel nem látsz, hogyan tudod olyan pontosan leírni a szereplők mimikáját, vagy bemutatni egy-egy helyszínt. Ez nagy kihívást jelentett?A: Egyáltalán nem. Rengeteg könyvet olvasok, így jól betanult mozdulatsorokkal tudtam leírni a fényhatásokat, a mimikát és az arcokon feltűnő érzelmeket. Egy idő után már szinte rutinná vált a jelenetek megfogalmazása.
AR: Mindhárom részben olvashattunk élethű jeleneteket – mármint olyasféléket, amiket a médiából is hallhatunk. Hogyan született meg például egy-egy Tomos megjegyzés, vagy poén? Elvégre mégiscsak ő a „legbalhésabb” a srácok közül…A: Őszintén szólva, az első rész megírásakor nagymértékben odafigyeltem a médiás megjelenésekre, tehát volt, hogy napokig Tokio Hoteles oldalakat nézegettem, hogy megtudjak valamit. Így például az EMA- díjátadó, vagy a kölni koncert dátuma megegyezik a valósággal. A második és harmadik résznél a megjelenéseket nem lehetett már annyira dátumhoz kötni, mivel elcsúsztak az idősíkok. Lényegében a történetbéli idő jóval előrébb járt, mint a valós. A Humanoid Tour kivételt jelentett, hiszen a koncertdátumokat már jóval a turné megkezdése előtt nyilvánosságra bocsátották, így nem volt fennakadás, hogy görcsösen próbáljak utánanézni a dátumoknak. Mindannyian tudjuk, hogy Tom a legbalhésabb, ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a médiában megjelenő információk nagy része nem a valóságon alapul. Tom figurájának megalkotása kihívás volt, hiszen össze kellett kevernem a médiában jelenlévő Tom, az elképzeléseimben élő Tom és a történetbéli Linda által megváltoztatott Tom jellemét. Egyetlen könyv szolgált segítségül, mely az Üvegház címet viseli, az írója pedig Rachel Caine. A történet egyik főszereplője Shane, s én akárhányszor olvastam ezt a könyvet, illetve a Shane-ről szóló részeket, mindig Tom Kaulitz jutott eszembe, ezért mondhatjuk úgy is, hogy Tomban van némi Shane-vonás is.
AR: Nem félsz attól, hogy rossz kritikát kapsz például az antiktól? Hiszen Bill, a főszereplő elég érzelmes típus, ezáltal sok kifigurázható tulajdonsága van. Ne gondolj rosszra! Nekem semmi problémám sincs vele, hiszen maga az eredeti Bill Kaulitz is ilyen „lehet”.A: Örülök, hogy úgy gondolod, Bill valóban ilyen lehet. Általában a róla kialakított elképzeléseimet igyekeztem visszaadni a történetben, hiszen nem ismerem Billt, fogalmam sincs, hogyan viselkedik bizonyos élethelyzetekben. Csak annyit tudok róla, amennyit a médiában mutat és biztos vagyok benne, hogy a magánéletben máshogy éli meg a mindennapos szituációkat, akkor biztosan nem bújik álarc mögé. A kritikáktól nem félek, úgy hiszem, meg tudom védeni magam. Kaptam olyan megjegyzéseket, miszerint a történetbéli Bill talán meg sem közelíti a valóságban létező Billt. Erre csak azt tudom mondani: ízlések és pofonok. Ha a megjegyzés írója ismeri Bill Kaulitzot, vagy többet tud róla, mint én és ezt egy három kötetes könyvben Bill karakterének jellemtorzulása nélkül vissza is adja az olvasónak, fejet hajtok előtte. Azt hiszem, nagy kihívás volt Bill jellemét három köteten keresztül stagnálni, hiszen az volt a tervem, hogy a személyiségén nem változtatok.
AR: Személy szerint az én kedvenc részem az volt, amikor az utolsó könyv utolsó fejezetét olvashattam, mivel azt kivételesen nem a főhősnő „kommentálta”. Megfordult valaha a fejedben, hogy nem csak egy Lottés verziót írsz?A: Egyetlen olyan megjegyzést kaptam, melyben az olvasó kifejtette nemtetszését a szemszögváltást illetően, de többségében pozitívan fogadták az újítást. Igazság szerint el is kezdtem egy úgymond negyedik kötetet, melyben a tervek szerint Bill saját szemszögéből mesélte volna el a történéseket, azonban félbe kellett hagynom a munkát, mert rájöttem, hogy Bill-narráció esetén sokkal jobban oda kellene figyelnem a Tokio Hotel hivatalos megjelenéseire, koncertjeire - ezt pedig lehetetlen maximálisan kivitelezni az iskola és a tanulás mellett.
AR: Mivel befejezted ezt a sorozatot, tervezel esetleg más írásokat?A: Ez egy nagyon jó kérdés. Rengeteg írás terve van a fejemben, többek között egy újabb Tokio Hotel fanfiction, kisebb novellák, esetleg egy teljesen más irányvonalat követő könyv, de… Ma rá kellett jönnöm, hogy egyelőre képtelen vagyok elhagyni a BILLANGÓ-t és annak szereplőit. Ha nem változtatok a döntésemen és megvalósítom az új elképzelésemet, a következő írásom úgynevezett levélregény formájú lesz, mely Mike Müller jegyzeteiből és Lottének címzett leveleiből, valamint Alena kiegészítő írásaiból fog állni.
AR: Nem merítetted még ki a bandából nyert forrásaidat?A: A felhasználható forrásokat talán kimerítettem, de az ember fantáziája határtalan, azt hiszem. Egyébként a Mike-kal kapcsolatos levélregény nem tesz jelentős említést a bandáról, az sokkal inkább Lotte és Oroszország felé irányul majd.
AR: A jövődre gondoltál már? Mi lesz akkor, ha idősebb leszel? Most gondolom, egyetemre fogsz járni. Lesz egyáltalán időd ilyesmire?A: Az egyetemig még van több,mint egy teljes évem és úgy gondolom, ha eddig sikerült összeegyeztetni az írást a tanulással, ez ezután sem lesz másképp. Hisz minden fiatalnak megvan a maga szórakozása: ki bulizni jár, ki a barátaival tölti a délutánjait – nekem ez maradt.
AR: Sok sikert kívánok neked mindenhez, amibe bele fogsz kezdeni. Remélem, hamarosan mind a három könyvedet – és a leendő írásaidat – könyv formájában is a kezemben tarthatom. Köszönöm, hogy ilyen őszintén válaszoltál a kérdéseimre! :)A: Én köszönöm, hogy válaszolhattam. Nagy álmom, hogy a történeteimet előbb-utóbb könyv formájában is megjelentessék, bár úgy gondolom, a kiadók nem foglalkoznak efféle rajongói sztorikkal. Bár most is boldog vagyok, hisz sokan elolvasták, véleményt alkottak róla, holott a legelején úgy gondoltam, nem is érdemes belefogni. Nem várt eredményeket, sikereket értem el, és azt hiszem, talán ezért ragaszkodom még ehhez a történethez. Úgy gondolom, nem lehetne nagyobb vágyam, mint hogy egyszer maguk a történet valós szereplői is a kezükben tarthassák a róluk szóló regényeket.

2011. 03. 11

:)

Huhh hát jelenleg a könyvtárban ülök :) ami egyrészt jó... másrészt nem XD egyrészt azért jó mert van net (ja ami tök lassú XD) és legalább tudom tartani a kapcsolatokat a haverokkal ^^
rossznak azért rossz, mert nem a saját gépem és ez olyan szar érzés... ráadásul fel kellett gyalogoljak... most lehet engem sajnálni :DD
olyan különleges témát most nem találtam ki. kiégtem :(( örömhír: felvettek a Kossuthba éljen éljen! most lehet büszkélkedni :D:D
Először féltem a szóbelitől, de miután beléptem a terembe megnyugodtam :DD (a töritanár úgy nézett ki, mint Mogács Dani XD)majdnem elröhögtem magam. de csak majdnem
új történetbe is kezdtem, igaz a régi sincs még begépelve (megjegyezném, hogy KÉSZ van papíron XD). lényegében egy vámpírnaplók folytatása jobban mondva egy fanfiction. remélem jó lesz :))
ha lesz gépem, első pár dolgom között lesz a gépelés :) a másik FŐŐŐ dolog: HENIKÉM! mert már letépi a fejem XD tudom hogy hiányzik neki a lelki tanácsom, csak tagadja. és ha olvasod babám: engem is érdekel hogy van-e netem vagy nincs. (még ő árulta el nekem, hogy szokta nézni a blogomat :DD)
huhh ma van a szülinapom (heppi börszdéj magamnak :D) és egy csomóan felköszöntöttek :$ innen is köszi minden egyes rajongómnak XD
haza kell mennem lassan. még meg kell sütnünk a tortámat


Ágyő :DDD